Fura, hogy ma reggel eszembe jutott egy vers.
Akkor írtam, amikor még Csépán laktunk, és esélyem sem volt, hogy Budapestre kerüljek.
Az általános iskola befejezése után 5 évig otthon ültem... Ezen évek egyikében írtam ezt a verset. Halottak napján, hallgattam egy megemlékezést a rádióban, a vértanúkról. Mosogattam. És megfogalmazódott bennem, a vers:
Persze, most is vannak terveim, amiket szeretnék megvalósítani ebben az életben. De a "boldogság" szó átértékelődött. Nem igazán tudom, hogy mióta, de egy ideje azt vallom:
BOLDOGSÁG=ELÉGEDETTSÉG
És ilyen értelemben akkor, boldognak mondhatom magam. Mindig vannak gondok és problémák, de amióta ilyen erősen hiszek a Jóistenben, úgy érzem, minden a megfelelő ütemben halad. Pont ott vagyok, ahol lennem kell.
Hitem alapja: "Segíts magadon, Isten is megsegít! (Nem a keresztbe tett kar és láb, és a tehetetlen: "Sajnálj engem!"-tekintet.)
Azt is megtapasztaltam, hogy ha olyan élethelyzet van, amiben nem látom a megoldást, kérjek segítséget. Istentől is, és az emberektől is. Mert Isten, az embereken át küld segítséget.
Ezenkívül ma mindenki a halottairól való megemlékezés okán osztott meg bejegyzéseket a Facebookon. Inspiráltak, és létrehoztam egy csoportot, "Akiket nem láttunk már régen" - néven.
Én tehetek közzé itt bejegyzéseket, de bárki láthatja a csoportot. A tagok rajtam kívül, azok, akik már nem élik ezt a földi életet, de emlékemben élnek, mert fontosak nekem.
Csabival, munkatársak voltunk a MEREKben, amikor önkénteskedtem. Minden nap együtt dolgoztunk, segítettük egymás munkáját kölcsönösen. Nagyon megszerettem, és Ő is engem. Ő szerettette meg velem a blogírást, és sokmindent megtanított nekem. Sokat beszélgettünk, msneztünk, és volt hogy távsegítőn "bemászott" a gépembe, hogy rendet rakjon.
Fura, mert mióta Csabi nincs, azóta sikerülnek jól a dolgok az életemben. Valamiért úgy érzem, ő van a segítségemre Odafentről.
Éva nénivel tavaly közösen szövetkeztünk, tulajdonképp Jézuskát játszottunk, mert szerettünk volna örömet szerezni azoknak, akik, holmi "emberi vezetés" döntése alapján, karácsonyi ünneplés nélkül maradtak volna. Mint utóbb megtudtam, sikerült örömet és kellemes meglepetést okoznunk azoknak, akikért tettünk.
És Ági néni. Neki nagyon sokat köszönhetek. Osztályfőnök volt és angoltanár.
Ez volt a munkája. De a hivatása az EMBERSÉG volt. Osztályt és összetartó közösséget varázsolt, széthúzó klikkesedő fiatalokból. Segített elindítani Főiskolai tanulmányaimat. Utána járt nekem, hogyan lehetek Dietetikus. Épp ezen a héten kedden találtam rá, arra az A5-ös papírra amire Ági néni feljegyezte, a teendőimet ez ügyben. A könyvet, az Élelmezés-vezető tanfolyam elvégzése után kaptam, egy tanárom aláírásával. Kölcsönadtam egy barátnőmnek, elfelejtkeztem róla, elveszettnek hittem, de Heni kedden visszaadta, amikor meglátogatott Kelenföldön, az önkormányzati lakásban, ahol 2012. jan. 16. óta élek. Igen Ági néni segítsége nélkül, most nem laknék itt. Elsők között kérte az ismerőseitől, segítsenek, a lakás megpályázásához szükséges pénz összegyűjtésében. Még akkor látogatott meg, amikor felfújható matrac volt az ágyam helyén, a bebútorozatlan lakásban. Egy fa teás-dobozt hozott ajándékul, amit szalvétatechnika díszít. A lánya segítségével készült el. A gurulós irodai székemben ült, és mivel akkor csak az volt, én a kerekesszékemben. Azt mondta, kényelmes a gurulós székem... Sajnos, Ő már nem láthatta, hogy hogyan alakul a lakás, és az életem. Néhány héttel a halála előtt beszéltünk telefonon. Beteg volt...
Az utóbbi években, már tegeződtünk. Ő is itt lakott, közel a Városközponthoz. Amikor sikerült a költözésem, beszéltük, könnyebb lesz a találkozás... Mielőtt felhívtam Őt telefonon, azelőtt nem sokkal találtam meg a teás-doboz végleges helyét a konyhámban...
Hiszem, mindannyian, akiket idelent kötelék tart össze, odafenn újra találkozunk.
Akkor írtam, amikor még Csépán laktunk, és esélyem sem volt, hogy Budapestre kerüljek.
Az általános iskola befejezése után 5 évig otthon ültem... Ezen évek egyikében írtam ezt a verset. Halottak napján, hallgattam egy megemlékezést a rádióban, a vértanúkról. Mosogattam. És megfogalmazódott bennem, a vers:
FÉLEK!Fura, hogy most, amikor, az akkorihoz képest, sokkal jobb életem van, egészen más gondolataim vannak a "boldogság"-ról.
Félelmem az, hogy hiába élek,
az élettől boldogságot hiába remélek.
Boldogok-e, akik öregen halnak,
hogy íly sokáig életben maradtak?
Megtalálják-e az életben boldogságuk,
hogy el tudják fogadni a tényt,:
az életük végén, eljön a haláluk?
Félelmem az, hogy az életben boldog nem leszek,
s meghalni így, békében, nem lehet!
Persze, most is vannak terveim, amiket szeretnék megvalósítani ebben az életben. De a "boldogság" szó átértékelődött. Nem igazán tudom, hogy mióta, de egy ideje azt vallom:
BOLDOGSÁG=ELÉGEDETTSÉG
És ilyen értelemben akkor, boldognak mondhatom magam. Mindig vannak gondok és problémák, de amióta ilyen erősen hiszek a Jóistenben, úgy érzem, minden a megfelelő ütemben halad. Pont ott vagyok, ahol lennem kell.
Hitem alapja: "Segíts magadon, Isten is megsegít! (Nem a keresztbe tett kar és láb, és a tehetetlen: "Sajnálj engem!"-tekintet.)
Azt is megtapasztaltam, hogy ha olyan élethelyzet van, amiben nem látom a megoldást, kérjek segítséget. Istentől is, és az emberektől is. Mert Isten, az embereken át küld segítséget.
Ezenkívül ma mindenki a halottairól való megemlékezés okán osztott meg bejegyzéseket a Facebookon. Inspiráltak, és létrehoztam egy csoportot, "Akiket nem láttunk már régen" - néven.
Én tehetek közzé itt bejegyzéseket, de bárki láthatja a csoportot. A tagok rajtam kívül, azok, akik már nem élik ezt a földi életet, de emlékemben élnek, mert fontosak nekem.
Csabival, munkatársak voltunk a MEREKben, amikor önkénteskedtem. Minden nap együtt dolgoztunk, segítettük egymás munkáját kölcsönösen. Nagyon megszerettem, és Ő is engem. Ő szerettette meg velem a blogírást, és sokmindent megtanított nekem. Sokat beszélgettünk, msneztünk, és volt hogy távsegítőn "bemászott" a gépembe, hogy rendet rakjon.
Fura, mert mióta Csabi nincs, azóta sikerülnek jól a dolgok az életemben. Valamiért úgy érzem, ő van a segítségemre Odafentről.
Éva nénivel tavaly közösen szövetkeztünk, tulajdonképp Jézuskát játszottunk, mert szerettünk volna örömet szerezni azoknak, akik, holmi "emberi vezetés" döntése alapján, karácsonyi ünneplés nélkül maradtak volna. Mint utóbb megtudtam, sikerült örömet és kellemes meglepetést okoznunk azoknak, akikért tettünk.
És Ági néni. Neki nagyon sokat köszönhetek. Osztályfőnök volt és angoltanár.
Ez volt a munkája. De a hivatása az EMBERSÉG volt. Osztályt és összetartó közösséget varázsolt, széthúzó klikkesedő fiatalokból. Segített elindítani Főiskolai tanulmányaimat. Utána járt nekem, hogyan lehetek Dietetikus. Épp ezen a héten kedden találtam rá, arra az A5-ös papírra amire Ági néni feljegyezte, a teendőimet ez ügyben. A könyvet, az Élelmezés-vezető tanfolyam elvégzése után kaptam, egy tanárom aláírásával. Kölcsönadtam egy barátnőmnek, elfelejtkeztem róla, elveszettnek hittem, de Heni kedden visszaadta, amikor meglátogatott Kelenföldön, az önkormányzati lakásban, ahol 2012. jan. 16. óta élek. Igen Ági néni segítsége nélkül, most nem laknék itt. Elsők között kérte az ismerőseitől, segítsenek, a lakás megpályázásához szükséges pénz összegyűjtésében. Még akkor látogatott meg, amikor felfújható matrac volt az ágyam helyén, a bebútorozatlan lakásban. Egy fa teás-dobozt hozott ajándékul, amit szalvétatechnika díszít. A lánya segítségével készült el. A gurulós irodai székemben ült, és mivel akkor csak az volt, én a kerekesszékemben. Azt mondta, kényelmes a gurulós székem... Sajnos, Ő már nem láthatta, hogy hogyan alakul a lakás, és az életem. Néhány héttel a halála előtt beszéltünk telefonon. Beteg volt...
Az utóbbi években, már tegeződtünk. Ő is itt lakott, közel a Városközponthoz. Amikor sikerült a költözésem, beszéltük, könnyebb lesz a találkozás... Mielőtt felhívtam Őt telefonon, azelőtt nem sokkal találtam meg a teás-doboz végleges helyét a konyhámban...
Hiszem, mindannyian, akiket idelent kötelék tart össze, odafenn újra találkozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése